Miért?- fanfic.

Hali. Írtam egy történetet. Bou x Kanon. Remélem tetszeni fog nektek! Kanon szemszög.

- Miért? – csak ennyit tudtam mondani. Szemedben csakis a mérhetetlen fájdalmat láttam, ami az enyémben is ott csillogott. Nem akarlak elengedni, nem engedhetlek el! Nem hagyhatom, hogy csak úgy kisétálj a bandából minden magyarázat nélkül.

A koncert már fél órája véget ért, a többiek már elbúcsúztak tőled, és leléptek, magunkra hagytak minket.

Lassan elkezded összepakolni a holmidat, én pedig csak megkövülten állok, és nézlek. Nem tudom mit tehetnék még, hogy maradásra bírjalak. Már mindent megpróbáltam, kértelek, könyörögtem, de mindhiába. A fene azt a nagy makacsságodat, de legalább, ha egy értelmes magyarázatot adnál.

Szemembe ismét könnycseppek gyűltek, s lassan te is befejezted a pakolást. Könnyes szemmel néztél rám, s egy halvány szomorkás mosoly kíséretében indultál el a kijárat felé.

Ekkor „olvadtam” ki, s néhány lépéssel mögötted teremtem, megfogtam jobb karodat, és szembe fordítottalak magammal. Szemedben meglepődöttség, és könny csillogott. Szorosan magamhoz öleltelek, s akcióm során kiesett kezedből kézitáskád. Vállamba fúrtad arcodat, és zokogni kezdtél, ahogy én is.

- Miért? Legalább magyarázd meg, hogy miért hagyod itt a bandát? Látom rajtad, hogy nyomós oka van a döntésednek, de kérlek mondd el, nem engedhetlek így el, tudnom kell az igazságot! – zokogom válladba, mire még szorosabban simulsz ölelésembe.

- Kanon kérlek értsd meg, nem mondhatom el, így mindenkinek könnyebb lesz! – szipogtad. Hírtelen ötlettől vezérelve felemelem fejed, hogy szemembe tudj nézni, látom szemedben a meglepődöttséget, ám mit sem törődve vele lágyan megcsókollak. Nyelvemmel végigsimítok alsó ajkadon, mire azonnal bebocsátást kapok. Mindketten beleremegünk az édes csókba. Kezeiddel börtönbe ejted nyakamat, én pedig, ha lehetséges még közelebb húzlak magamhoz.

Ha tudnád, mióta vágyom én erre, mióta leslek sóvárgó szemekkel. Tudom, ez nem helyes, hiszen mindketten fiúk vagyunk, de ahogy a mondás is tartja: az ember a szívének nem tud parancsolni.

Néhány perc múlva zihálva válunk el egymástól, szemed még mindig csillog a könnyektől.

- Így még nehezebbé tetted számomra a távozást. – mondtad elfúló hangon.

- Szeretlek… - mondom, mire felkapod a fejed, és mérhetetlen fájdalmat látok arcodon.

- Ne… kérlek ne folytasd, ne tedd ezt velem, legalább ezt a pár hónapot had éljem békességben, kérlek ne fájdítsd a szívem. – mondod zokogva, ám én leblokkolok egyik szavadnál.

- Hogy érted, hogy pár hónapot? Hiszen előttünk az egész élet. – mondom zavarodottan, mire megrázod fejedet, és lesütöd szemedet.

- Nekem nem, már csak pár hónapom van, az orvosok szerint. – mondod elfúló hangon. Szívemet mintha tőrrel hasogatnák, szavaidra így reagálok. Szólásra nyitom a számat, ám egy szó sem jön ki rajta. Szorosabban ölellek magamhoz, s te folytatod amit elkezdtél. – Néhány hete voltam egy kivizsgáláson, ahol megállapították, hogy daganatos vagyok, pontosabban a gyomromban van egy. Eddig nem tudták eldönteni, hogy jó vagy rossz indulatú, ám egy hete kaptam egy telefont az orvosomtól, melyben közölte, hogy nagyon sajnálja, de kiderült, hogy rossz indulatú a daganat, és nincs értelme megműteni… - zokogod. Szememből mintha eső esne úgy folyik könnyem. Ez nem lehet. Most már tudom miért akarsz elmenni, de ezek tudatában nem engedlek el. Ezt leszögeztem magamban. A végsőkig melletted fogok maradni, szorítani fogom kezedet, és ketten átvészeljük majd az egészet. Nem hagyom, hogy elmenj, meg fogsz gyógyulni.

- Ne menj el, kérlek… - simítok végig arcodon, mire megrázod fejedet. Ismét megcsókollak, most sokkal szenvedélyesen. Először el akarsz tolni magadtól, ám most nem hagyom magam. Így is már eleget szenvedtél, itt az ideje, hogy boldog legyél.

- Hozzám költözöl! – mondom ellentmondást nem tűrő hangon, mire ismét megrázod fejedet, ám nem hagyom annyiban. – Ne is álmodj róla, hogy elengedlek, együtt sikerülni fog, meg fogsz gyógyulni, azt hitted, hogy ilyen könnyedén megszabadulhatsz tőlem? Hát el kell, hogy ábrándítsalak, de nem engedlek el ilyen könnyen. Szeretlek. – csókollak meg ismét, s most nem akarsz eltolni magadtól. Tudom, hogy győztem.

Miután elválunk egymástól én is összepakolok, és kéz a kézben sétálunk ki az öltözőből.

2 hónappal később.

Két hónapja lakol nálam. A többieknek is elmondtad, hogy miért léptél ki a bandából. A srácok mindenben támogattak minket.

Ma is egy kivizsgálásra kellett gyere, amire természetesen én is elkísértelek. Vért vettek tőled.

Az orvos mondta, hogy délre készen is lesznek az eredmények. Addig beültünk enni valamit egy étterembe.

Háromnegyed tízen kettőre már a korháznál is voltunk. Tizenkettő előtt öt perccel behívott minket az orvos. Átnézte az eredményeket, és arcán hirtelen döbbenetet véltem felfedezni, majd mosolyogni kezdett, és hitetlenkedve nézett rád.

- Jó hírrel szolgálhatok Bou. Átnéztem a vizsgálat eredményeit, és közölnöm kell veled, hogy minden jel arra mutat, hogy jó indulatú tumorod van, amit egy műtét segítségével el tudunk távolítani. A műtét kicsit kockázatos, de 80% esélyed van, hogy sikeres lesz a műtét. – Szívem vadul kezdett el kalapálni az orvos szavára, megszorítottam kezedet, mire rám néztél. Csillogott a szemed, és mosolyogtál.

3 hónappal később.

A műtétet sikeresen átvészelted. Még kicsit gyenge vagy, de az orvosok szerint néhány hét és felépülsz teljesen. Miku megkérdezte, hogy vissza jössz-e a bandába, de te nemet feleltél. Helyedet már betöltötték, már két új bandatagot is kaptunk.

Szereted a zenét, de úgy döntöttél nem folytatod a nagyközönség előtt. Minden egyes koncerten hiányollak, és alig várom, hogy hazaérhessek hozzád.

Szeretlek, és szerelmünk, még a legnehezebb időket is átvészelte. Minden este melletted alszom el, s ugyanígy kelek. Ennél boldogabb úgy érzem sohasem lehetnék, melletted megleltem a szerelmet, hát kell ennél több? És a legcsodálatosabb ebben az, hogy viszont szeretsz.

Köszönöm, hogy elolvastátok! Néhány építő jellegű kritikának nagyon örülnék!